Szerző: Illés Heni
2024. január 26., péntek
___________________________________________________________________________________________

Yorgos Lanthimos eddig nem szerepelt a kedvenc rendezőim névsorában, viszont a Szegény párák című filmmel nem, hogy felkerült erre a listára, hanem egy olyan alkotást tett le az asztalra, ami már most instant klasszikus. Túlzás nélkül jelenthetem ki, hogy a Szegény párák az egyik legjobb film, amit eddig valaha láttam. Lenyűgöző, kegyetlen szatíra az emberi természetről, a női-férfi kapcsolatok és a “civilizált” társadalom működéséről. A film mondanivalóját nem lehet pár mondatban - egy kritikában - összefoglalni, mivel ahogy a játékidő halad előre úgy kapnak folyamatosan új értelmezést a képsorok. Rendkívül sokrétű, és mikor már azt hinnénk nem érhet minket meglepetés, Lanthimos ismét egy újabb réteget hánt le és teljesen új megvilágításba helyezi a történéseket.
Az alaptörténet rendkívül szürreális és abszurd, már az első 10 percben nyilvánvalóvá válik, hogy egy nem mindennapi történetbe csöppentünk bele. Az “őrült” professzor Dr. Goldwin Baxter (Willem Dafoe) egy tanítványát Max McCandless (Ramy Youssef) egy különös kísérletbe vonja bele. Egy fiatal nőbe, saját gyermekének agyát ültette be, testi adottságaiban egy felnőtt nőnek felel meg, de kognitív szempontból egy kisgyermek szintjén van. Maxnek Bella Baxter (Emma Stone) fejlődését kell nyomon követnie és dokumentálnia. Bella nem sejt semmit a bizarr kísérletből, úgy éli mindennapjait Dr. Baxterrel mint apa és lánya. A bonyodalmak akkor kezdődnek, amikor Bella megismerkedik a léhűtő ügyvéddel Duncan Wedderburnnal (Mark Ruffalo) és elhatározza, hogy a férfi oldalán bejárja a világot.

Lanthimos filmje nem egy könnyen emészthető darab, ez köszönhető egyrészt az egyedi vizuális megvalósításnak, ahogy a színekkel és fényekkel játszik és ahogy elénk tár egy szürreális viktoriánus közeget. A másik dolog a naturalitása, ami miatt néhány nézőnek próbára teheti a tűrőképességét. A kamera nem fordul el a véres jeleneteknél, de ugyanez igaz a szexjelenetekre is, amiből van jó néhány. Szóval aki egy kicsit gyengébb gyomrú-idegzetű annak nem ajánlom ezt a filmet, de erre figyelmeztet a 18-as karika is. A másik dolog, ami miatt nehéz lehet még a befogadása az, hogy iszonyatosan sokrétű, tele van jobbnál-jobb gondolatokkal, ötletekkel és még napokkal a megtekintése után is megdolgoztatja az ember agyát.
A görög rendező filmje nem rágja a néző szájába a mondanivalót, hanem ugyanúgy ahogy a főszereplőnő Bella végigmegy személyiségfejlődésének különböző szakaszain, a néző vele együtt éli át ezeket, és levonhatja a tanulságot a látottakból. A casting valami elképesztőre sikeredett! Emma Stone már magáénak tudhat egy arany szobrocskát, de szinte biztosra veszem, hogy Bella megformálásáért begyűjti a másodikat is. Olyan természetességgel és bájjal formálja meg az eleinte még naív aztán egyre öntudatosabb Bellát, hogy nem az jut az eszünkbe, hogy ez egy szerep, hanem az, hogy ő maga Bella. Ez a szerep, nem egy kis könnyű játszadozás volt, hanem rendkívüli intelligenciát, fegyelmet és igazi odaadást igényelt, hogy ennyire tökéletesen vissza tudja adni ezt a rendkívül bonyolult karakter.

Ebben partnere volt a szintén zseniális Willem Dafoe, akit eleinte egy szörnyetegnek tűnik bizarr kísérletei és gondolkodásmódja miatt, de ahogy halad előre a történet átértékeljük a látottakat és teljesen más értelmet nyer az általa megformált karakter. Sajnálatos módon nem került be az Oscar mezőnybe, mint legjobb mellékszereplő, pedig nagyon megérdemelte volna. Viszont helyette Mark Ruffalo kapott egy nominációt Duncan Wedderburn megformálásért. Ruffalo általában mindig jófiúkat játszik, ezért volt annyira üdítő látni egy igazán ellenszenves karakter bőrében, aki tulajdonaként tekint a nőkre. Kicsit felemás érzésem van, hogy csak egy mellékszereplő jelölést kapott, mivel a film 80%-ban jelen van, és nem is akárhogy. Tudom sokakba beleégett Ruffalo jellegzetes bús kiskutya nézése, de a Szegény Párákban mikor már először megjelenik a vásznon tudjuk, hogy valami rosszban sántikál. A nézése, a beszéde, mind egyértelművé teszik, hogy nem egy tisztességes, erkölcsös férfi, hanem az a fajta aki ki akarja használni Bella naivságát. Ruffalo egyszerűen lubickol a szerepben, látszik, hogy élvezi minden egyes percét, mintha erre várt volna egész karrierje során, hogy bebizonyítsa több van benne, mint ami eddig kívülről látszott. Az apróbb karakterek is igazán emlékezetesek maradnak, mivel mindannyian hozzátesznek Bella fejlődéstörténetéhez, és más-más megvilágításba helyezik a látottakat.

Lassan kritikám végéhez érek, de annyi gondolat maradt még bennem a filmmel kapcsolatban, hogy 50 oldal is kevés lenne rá. A Szegény párák egyedülálló módon közelíti meg azokat a nehezen behatárolható és megfogalmazható kérdéseket, mint a férfi és nő kapcsolata, a civilizált társadalom működése, mi a szeretet, mi a szenvedés, mi a kegyetlenség és mi határozza meg egy ember személyiségét. Mindezek mellett még rengeteg egyéb kérdést is feszeget, de arra már nincs elegendő tinta, így csak bátorítani szeretnék mindenkit, hogy nézze meg ezt a zseniális filmet.

Hazai bemutató: 2024. január 25.
Forrás és fotó: Forum Hungary