Közel 25 évvel a kultikus Gladiátor című film után Ridley Scott visszatért az ókori Róma világába egy folytatás erejéig. Sajnos a végeredmény olyan lett, mint amire számítani lehetett: elkészült az év legfeleslegesebb filmje. A díszletek, a kosztümök, a fényképezés és a vágás pazar lett, viszont ahogy a végeredmény is mutatja nem nagyon maradt büdzsé egy rendes forgatókönyvre. Az első rész ereje abban rejlett, hogy voltak jól megírt karakterek, volt a történetnek íve, és a színészi játék (Joaquin Phoenix, Russell Crowe) kifogástalan volt. Ezzel szemben a Gladiátor II. nem más, mint egy lélektelen látvány dömping, ahol a színészek csak másodhegedűsök.
A történet szerint 16 évvel vagyunk Maximus halála után, de Róma nem változott azóta semmit, sőt még rosszabb lett a helyzet a két őrült és erőszakos császár Geta (Joseph Quinn) és Caracalla (Fred Hechinger) miatt. Főhősünk Hanno (Paul Mescal) az utolsó független észak-afrikai országban - Numidiában - él feleségével Arishattal. Viszont egy nap bemasorozik seregével a római hadvezér Marcus Acacius (Pedro Pascal) és meghódítja Numidiát a római birodalom nevében, ahol a nagy vérontás közepette Hanno felesége is életét veszti. A fiatal férfi hadifogoly lesz és ekkor figyel fel rá Macrinus (Denzel Washington) a feltörekvő római “nemes”(?). A dühtől fűtött, zabolátlan Hannoban meglátja a lehetőséget, hogy gladiátorként az ő nevét képviselje, és ez által felkeltheti az uralkodó osztály figyelmét.
Az előzetes alapján már lehetett tudni, hogy meg fog látszani az a 250 millió dollár, amit a filmre költöttek, gyakorlatilag felépítették az ókori Róma egyes részeit (colosseum, császári palota, ókori lakóházak stb.), viszont rengeteg CGI-t is használtak a csatajeleneteknél és az állatok ábrázolásánál, ami néha nagyon gagyinak tűnik. Ridley Scott nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy visszaadja az ókori Róma hangulatát, ami részben sikerült, viszont nagyon sok a logikátlanság és ez eléggé elrontja a filmélményt. A legfőbb gond viszont az, hogy az összes karakter papírvékonyra sikerült, emiatt a színészek sem tudják kihozni magukból azt ami elvárható lenne. A főszereplőt alakító Paul Mescal egyáltalán nem tud kibontakozni, mert vagy dühösen néz és ordít vagy csibészesen mosolyog, a kettő között pedig nincs semmi. A császárokat alakító Joseph Quinn és Fred Hechinge színészi játéka teljesen félrement, iszonyúan ripacskodnak mindketten, pedig láthattuk már őket jól játszani (Stranger Things, Fehér Lótusz), szóval ez egyértelműen rendezői hiba, mivel nem kaptak megfelelő instrukciókat a karakterek megformálásához. A színészi gárdából némiképp kiemelkedik a Marcus Acaciust megformáló Pedro Pascal, de túl nagy szabadságot ő sem kapott, hogy elmélyíthesse a karaktert. A filmet egyértelműen Denzel Washington alakítása menti meg a teljes kudarctól, az ő karaktere a legérdekesebb, bár ő is eléggé modorosan, színpadiasan játszik, de legalább igyekezett valami kis életete lehelni Macrinus figurájába.
Ridley Scott igyekezett minden rajongói elvárásnak megfelelni, és ez sajnos hazavágta az egész filmet. A Gladiátor II. egy bizonyos pontján kezdtek olyan dolgok történni, amiket egy brazil szappanopera is megirigyelt volna. Ráadásul a játékidő indokolatlanul hosszú is, 1,5 óra után már konkrétan szenvedtem és egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy mi lesz a következő 1 órában. Az összes negatívumon akár még túl is tudtam volna lépni, ha lett volna valami íve a történetnek, lett volna drámai csúcspont vagy egy szép befejezés, de semmi. Az egész film egysíkon mozgott.
Ridley Scott sajnos már kezd kiöregedni a rendezői székből, jobban ért már a szép díszletekhez, mint a színészek irányításához. Természetesen a Gladiátor II. egy 87 éves rendezőtől még mindig derék munka, de a nézők elvárásaival már kevésbé találkozik.
Hazai bemutató: 2024. november 14. (Elővetítések már november 13-tól)
Forrás és fotó: UIP-Duna Film
