Sokszor halljuk, és talán néha mi is úgy gondoljuk, hogy az amerikai filmipar csak szemetet tud gyártani, mely az öncélú pénzszerzés egyik módja, De ez az alkotás a legkisebb mértékben sem tartozik ezek közé. Daren Aronofsky rendező Hubert Selby Jr. 1978-ban készült azonos című novelláját dolgozta fel, mely három fiatal és egy idősebb asszony sorsát követi nyomon, több hónapon keresztül. A végeredmény egy sokkoló, merész, sokszor gyomorforgató, de mégis nagyon elgondolkodtató alkotás, amely mély nyomot hagy mindenkiben, aki megnézi.

A történet Coney Island elhagyatott tengerpartjának lepusztult bérházai között játszódik. Sara Goldfarb (Ellen Burstyn) mindennapjait a tv nézés és a bon-bon majszolás teszi ki. Látszólagos nyugalmát egy telefonhívás kavarja fel: lehetőséget kap, hogy szerepeljen kedvenc TV Show-jában. Úgy gondolja az egyetlen öltözék, amely alkalmas arra, hogy megjelenjen benne nyilvánosság előtt az a piros estélyiruhája, amit utoljára fia diplomaosztóján viselt. Barátnője tanácsára elkezd fogyókúrázni, de amikor ez a módszer hatástalannak bizonyul, orvoshoz fordul, aki felír neki fogyasztó tablettákat.

Mindeközben imádott fia, Harry (Jared Leto) barátnőjének Marionnak (Jennifer Connely) szeretne üzletet nyitni, melynek elérésében barátja Tyrone (Marlon Wayans) segít. A két fiú úgy gondolja a legkönnyebben drogdílerként tudnak pénzhez jutni. Eleinte több sikeres üzletet is lebonyolítanak, és úgy érzik ez mindig így lesz, senki és semmi nem árthat nekik. Úgy gondolják, kizárhatják a külvilágot, és a kezdeti sikereken felbuzdulva meggyőzik magukat, hogy a váratlan kudarcok csak átmenetiek lehetnek. Mire feleszmélnek, már az tölti ki a mindennapjaikat, hogy megszerezzék a pénzt a következő adag heroinra.

Sara eleinte nagyon boldog, mert rohamosan fogy, de nem sejti, hogy a gyógyszer, amit az orvos felirt neki, ugyanolyan kemény drog, mint amit a fia használ. Egy idő után teljesen rászokik a szerre, és úgy eszi, mint a cukorkát. Az asszony egyre komorabb és szétszórtabb lesz, egyfolytában hallucinációk gyötrik, ezért elbarikádozza magát a lakásban. A szebb jövőről szőtt illúziók lassan szertefoszlanak, helyén csak a csalódás, és a pótszerek okozta kétségbeesés marad, így az álmokból végül rémálmok lesznek.
A film egy olyan világba vezet el minket, melyet - jobb esetben - nem ismerhetünk – azaz a szerencsésebbek nem ismernek – éppen ezért képes hatni ránk. A főszereplők mindannyian magányosságuk elől menekülnek, képesek bármit megtenni, hogy ne legyenek többé egyedül. Sara-nak a TV-jén kívül nincs semmije, a fia is csak állandóan meglopja. Egyedüli esélye az, ha bejut a Show-ba, és így bebizonyíthatja, hogy ugyanolyan értékes ember, mint bárki más. Harry és Marion a szerelembe menekülnek, ez jelenti számukra a támaszt, és úgy gondolják együtt bármire képesek. Tyrone drogügyletekbe keveredik, melybe belerántja Harry-t is.

Az alkotás nagy erőssége, hogy az első fél óra elég lassú, és még nem vesszük komolyan a bevágott rövid képeket táguló pupillákról, és injekciós tűkről, mert mindenki vidám, viszont az aláfestő zene már jelzi, hogy nem lesz ez mindig így. Ahogy lepereg a nyár, a történet vesz egy éles fordulatot, és szembetaláljuk magunkat négy emberrel, akik úgy szoktak rá a drogra, hogy szinte észre sem vették. A főszereplők kezdenek teljesen kifordulni magukból, apránként veszítik el mindazt, amit emberi méltóságnak lehet nevezni. Mire beköszönt a tél már bármit képesek megtenni az anyagért, mert ez jelenti számukra az egyetlen esélyt arra, hogy életben maradjanak.

A szuggesztív zenén, az intenzív vágási technikán kívül, még a nagyszerű színészi játék is tovább emeli a film színvonalát. Ellen Burstyn számos díjat nyert el megdöbbentően élethű alakításáért. Jared Leto és Jennifer Connely hitelesen formálják meg az elvonási tünetektől szenvedő fiatalokat: elhisszük, hogy tényleg a kábítószertől fogytak le, és hogy a fájdalomtól eltorzult arcukon kidagadnak az erek. Marlon Wayans életében először játszik komoly szerepet, melyben tisztességesen helytállt. 

A történet nem fogalmaz meg újdonságot, mégis teljesen máshogy közelíti meg az érintett problémát. Nem finomkodik, odavágja a néző arcába a rideg valóságot, melyek szinte letaglózzák az embert. A főszereplők a szemünk láttára válnak roncsokká, és amikor közeledünk a film utolsó perceihez nyilvánvalóvá, válik, hogy itt nem lesz pozitív befejezés, elmarad a happy end. Ez az alkotás sokkal hatásosabb, mint egy drogellenes kampány, mivel képekkel és zenével kommunikál, melyeket az ember sokkal könnyebben befogad.

Értékelés: 100%
A film adatlapja